Biztos sokan ismeritek a How I met your mother sorozatot, magyar címen, Így jártam anyátokkal. Sokszor Ted Mosbyra hasonlítom magam. Szerencsétlen vagyok, álomvilágban szoktam ténferegni, viszont rohadtul nem vagyok tervező. Tök mindegy. 

Történt egyszer, még koleszos létem előtt. Albérletben laktam 2 jó barátommal. Egyik este, nemsokkal a felköltözésünk után. Én mint világlátott ember elég jól ismertem már fővárosunkat. Már akkor rég volt mikor a Blaha aluljáróban hétszer tévedtem el egy nap alatt. Na de az egy régi régi történet egy messzi messzi galaxisban. A mostani nagyon hasonlít az Ananász Esethez. Csak mindketten emlékszünk, hogyan történt. 

Szóval akkori hetero élet, lakó és szobatársammal nyakunkba vettük a várost. Este lévén, jó egyetemista minek üljön otthon a könyvek fölött, hát elmentünk egyik kedvenc B-vitamin lelőhelyünkre, az Asztóriánál lévő Haverok nevű kultúrhelyre. Nem egy nagy kocsma, inkább beülős beszélgetős feeling. (De ha teheted mindenképp menj el egyszer. Ténylegesen jó cucc.) Nos ott tartottam, hogy elmentünk kocsmázni. A sokadik veszett kutya/alattomos (kinek mi) után, összenézve nagyon nem volt kedvünk már akkor a holnapi óráinkhoz. Valamennyi zsebben talált apró is volt nálunk, hát nyakunkba vettük a várost.

Itt elég sok minden kiesik az estéből. Ám amire emlékszem. Már hazafele tartottunk, szinusz görbéket róva a város betonjára. Mikor is elértünk egy macskaköves részhez valamelyik belvárosi kis utcában. Érzelgősre ittam magam és odaszóltam lakótársamnak, aki épp elbújt két kocsi közé.

-Ez a macskakő olyan magányosnak tűnik... Ki van jőve a helyéről. Lehet a többi macskakő nem szereti és kirekesztették. 

A megdöbbentő válasz se váratott magára sokat.

-A rohadt macskakövek diszkriminálják egymást...

Több se kellett, megbeszéltük hazavisszük a kis árvát. két kiló hetven deka maradhat? Maradhat. Szóval felkaptuk a kis szerencsétlent és cipeltük. A folytonos szinusz hullámok közben az értelem egy más szintjén bukkantunk ki a tajtékok alól. Miszerint azért kell nekünk cipelnünk ezt a cicakövet, mert ugye nincsen neki lába. És hogy persze ez nem egy macsek-kavics, mert akkor nyávogna is, vagy dorombolna ha simiznénk. Na a rohadék egyiket se csinálta, szóval mi a megoldás?

Úgy döntöttünk hogy az a 20x20-as baromi nehéz kavics aminek nincs lába és ezért persze nekünk kell átcihölnünk a fél városon, valószínűleg eléggé kába ezért nem csuszikál mellettünk hazafele. No összegeztük is a dolgot.

- Te... ennek nincs lába igaz?
- Igaz.
- De attól még csúszhatna mellettünk hazafele igaz?
- Igaz.
- De nem csúszik a rohadék....
- Nem.
- Te.... ez tök kába...
- Mert ez egy Lábatlan Kába kő!

Amint ez a párbeszéd lezajlott köztünk, megvilágosodtunk. Új vallást építettünk köré, és onnantól minden ivászat előtt imádkoztunk hozzá.Velünk lakott új istenségünk a házimunkában is kivette a részét. Nagyon jó ajtótámasz volt. Onnantól kezdve, hogy hazavittük szimbiózisban éltünk egymással. Ha rosszat tettünk bántotta a kis lábujjunk, ha jót tettünk, tündéri módon tartotta az ajtót nekünk. És mi örvendeztünk vala!

Persze mikor elköltöztünk onnan istenségünk haragra gerjedt és eltűnt ott, ahol a kábakövek elszoktak tűnni. Azóta se leltük meg, pedig sokat kerestük... De az is lehet, hogy csak szimplán ott hagytuk a francba a lakásban valamelyik sarokban.