Biztos sokan ismeritek a How I met your mother sorozatot, magyar címen, Így jártam anyátokkal. Sokszor Ted Mosbyra hasonlítom magam. Szerencsétlen vagyok, álomvilágban szoktam ténferegni, viszont rohadtul nem vagyok tervező. Tök mindegy. 

Történt egyszer, még koleszos létem előtt. Albérletben laktam 2 jó barátommal. Egyik este, nemsokkal a felköltözésünk után. Én mint világlátott ember elég jól ismertem már fővárosunkat. Már akkor rég volt mikor a Blaha aluljáróban hétszer tévedtem el egy nap alatt. Na de az egy régi régi történet egy messzi messzi galaxisban. A mostani nagyon hasonlít az Ananász Esethez. Csak mindketten emlékszünk, hogyan történt. 

Szóval akkori hetero élet, lakó és szobatársammal nyakunkba vettük a várost. Este lévén, jó egyetemista minek üljön otthon a könyvek fölött, hát elmentünk egyik kedvenc B-vitamin lelőhelyünkre, az Asztóriánál lévő Haverok nevű kultúrhelyre. Nem egy nagy kocsma, inkább beülős beszélgetős feeling. (De ha teheted mindenképp menj el egyszer. Ténylegesen jó cucc.) Nos ott tartottam, hogy elmentünk kocsmázni. A sokadik veszett kutya/alattomos (kinek mi) után, összenézve nagyon nem volt kedvünk már akkor a holnapi óráinkhoz. Valamennyi zsebben talált apró is volt nálunk, hát nyakunkba vettük a várost.

Itt elég sok minden kiesik az estéből. Ám amire emlékszem. Már hazafele tartottunk, szinusz görbéket róva a város betonjára. Mikor is elértünk egy macskaköves részhez valamelyik belvárosi kis utcában. Érzelgősre ittam magam és odaszóltam lakótársamnak, aki épp elbújt két kocsi közé.

-Ez a macskakő olyan magányosnak tűnik... Ki van jőve a helyéről. Lehet a többi macskakő nem szereti és kirekesztették. 

A megdöbbentő válasz se váratott magára sokat.

-A rohadt macskakövek diszkriminálják egymást...

Több se kellett, megbeszéltük hazavisszük a kis árvát. két kiló hetven deka maradhat? Maradhat. Szóval felkaptuk a kis szerencsétlent és cipeltük. A folytonos szinusz hullámok közben az értelem egy más szintjén bukkantunk ki a tajtékok alól. Miszerint azért kell nekünk cipelnünk ezt a cicakövet, mert ugye nincsen neki lába. És hogy persze ez nem egy macsek-kavics, mert akkor nyávogna is, vagy dorombolna ha simiznénk. Na a rohadék egyiket se csinálta, szóval mi a megoldás?

Úgy döntöttünk hogy az a 20x20-as baromi nehéz kavics aminek nincs lába és ezért persze nekünk kell átcihölnünk a fél városon, valószínűleg eléggé kába ezért nem csuszikál mellettünk hazafele. No összegeztük is a dolgot.

- Te... ennek nincs lába igaz?
- Igaz.
- De attól még csúszhatna mellettünk hazafele igaz?
- Igaz.
- De nem csúszik a rohadék....
- Nem.
- Te.... ez tök kába...
- Mert ez egy Lábatlan Kába kő!

Amint ez a párbeszéd lezajlott köztünk, megvilágosodtunk. Új vallást építettünk köré, és onnantól minden ivászat előtt imádkoztunk hozzá.Velünk lakott új istenségünk a házimunkában is kivette a részét. Nagyon jó ajtótámasz volt. Onnantól kezdve, hogy hazavittük szimbiózisban éltünk egymással. Ha rosszat tettünk bántotta a kis lábujjunk, ha jót tettünk, tündéri módon tartotta az ajtót nekünk. És mi örvendeztünk vala!

Persze mikor elköltöztünk onnan istenségünk haragra gerjedt és eltűnt ott, ahol a kábakövek elszoktak tűnni. Azóta se leltük meg, pedig sokat kerestük... De az is lehet, hogy csak szimplán ott hagytuk a francba a lakásban valamelyik sarokban.

Meghal.

Beszéljünk kicsit a fővárosi éjszakákról. Uhuhuhuhuhh. Mennyi mindent lehet itt mondani. A rengeteg kocsma, egymás hegyén hátán. A belvárosban konkrétan van olyan hely, ahol még a kocsmában is kocsma van és ha kilépsz az ajtón, akkor egyből mellette és vele szemben is kocsma van. Na már most, ha ennyire sok a választható B-vitamin és szívnyomás csökkentő lelőhely, akkor persze hogy szinte mindenki aki elmúlt 14 valamelyik hasonló kaliberű vendéglátó egységben tengeti legalább a hétvégi estéit. 

Mindenféle helyen, mindenféle ember és még többféle ital és kitudja mi. Egy átlagos pesti éjszakán, a látottakból ítélve, hétfőtől vasárnapig nonstop ivászat van. Tudok olyan történetet is hogy 2 napig volt valaki egy darab kocsmában, és közben még csak ki se ment, maximum dohányozni. 

Tele van az egész város bulihelyekkel, kocsmákkal, pubokkal, bárokkal, melegedőkkel. És csodálkoznak hogy az idelátogató külföldiek állandóan részegek. Vagy ha nem, akkor részegeket látnak. Állandó a "két alkohol beszélget" nevű szindróma. Már ha épp alkoholtól mámorosak persze az emberkék. Egy buliba belépve van hogy, csíkszemű emberek jönnek velem szembe és nem nem gonosz megszólítás akart lenni mielőtt valaki beleköt. Vagy épp a szemgolyó méretű pupillával megáldott csodalények, akik még a hangokat is látják. Ahonnan én jöttem az is egy drogelosztó központ volt, mármint maga a város, de ennyi szétcsúszott embert kevés helyen látni mint egy-két pesti szórakozóhelyen. Nem baszogatok én senkit, jól teszik. (NEM) 

Na szóval visszatérve, BP-t emlegethetjük Magyarország bulifővárosának is. A sok kulturált ember, gondolok itt azokra akik oda ürítenek az utcákon ahol épp rájuk tör a szükség, vagy épp az apuci által a seggébe tolt legújabb audival szaladgáló öltönyhuszárokra, akik persze nem isznak egy szórakozóhelyen mást csak bubis vizet, mert ugye autóval jöttek. Nem feltűnő a szép fekete szemük. Mind megtalálja a maga helyét. A késdobálós "Dzsámó mia f*szt nézel g*ci?! Kibelezlek!", a kúltúrált hangokat leső emberekkel teli, a nyugis sörözgetős beszélgetős. Amire kedved van azt keresed, és meg is találod. És ha már megvan hívj meg engem is.

Minden este, mást rejteget, van amikor szépet, van amikor nem annyira szépet, de valami biztos bujkál a sötétben. Lehet egy feles, egy dzsoint, egy predátor, egy rendőr, egy macska és még sorolhatnám. Vannak esték amik sportolási lehetőségekkel is teli lesznek. Példának oka, a kukaszörf, jobb körökben gyengéd simogatásokkal teli box meccsek, vagy épp csak szaladgálás. Kinek mihez van épp kedve. 

Mondhatok sok baromságot, a pesti esték ténylegesen sokszínűek, unatkozni csak az tud, aki ténylegesen unatkozni akar.

Üdv!

Megragadnám az alkalmat a bemutatkozásomra. Marci vagyok. Kollégiumban lakom lassan egy egész éve, itt fenn nagy Budapesten. Igen, "vidékről" jöttem. Nem, nem tartom magam "vidékinek". Tudom, hogy a csirke zacskóban terem, tudom hogy a tej a dobozban keletkezik és azt is tudom, hogy a Cola egészséges. Tudom hogy a tévé a legjobb dolog a világon, és hogy mozogni teljesen feleslege. Tudom hogy olvasni nem érdemes, mert minek, ma már mindent megfilmesítenek. Tudom, hogy menő a kefehaj és a szolis srácok, tudom hogy a minél kevesebb IQ mindennél vonzóbb, pláne plasztikkal és műkörömmel. Tudom hogy mindent meg kell adni az új iphone-ért és tudom hogy ha tényleg így gondolkodsz, néha megrökönyödsz majd az írásaimon.

Koleszos vagyok, vízforralóban főzöm a virslit, és a legnagyobb harcok a kajáért folynak a szobákban. A visszaváltós üvegektől van teli a szekrény. És van hogy galambot kergetünk, hátha este galamb becsináltat ehetünk. Van hogy sáskát nevelünk a szobába. És van hogy mindenki megőrül amikor vasárnap reggel hatkor egy átmulatott este után, bevérzett szemekkel hazatévedve a Jóbarátok ébresztője bömböl, mert nincs kivel beszélgetni.Van hogy a pizzás doboz kirepül az ablakon, és van hogy a mosatlan alól kukucskálsz ki mikor valaki benyit a szobába. Van hogy minden csupa csillámpor, és olyan a hely mintha felrobban volna egy korrektebb buzibár.Van hogy egy szobába belépve azt látja az ember hogy a bentlakók közül egy veri a fejét a falba, a másik fejen próbál állni a forgós széken, a harmadik pedig épp a földről eszi a spagettit.

Ez a blog történeteket fog elmesélni. Megtörtént dolgokat. Vagy csak épp a napi hülyeségeimet. Ez a blog arról fog szólni, hogyan is élünk 336-an négy emeleten. Hogy bírjuk elviselni a szobatársakat és néha magunkat. Arról fog szólni, milyen elveszett az ember a vizsgaidőszak bajosabb napjain, 1-2 óra alvásokkal, és teljes önkontroll hiánnyal. 

Ez a blog, a Pesten Innen, Budán Túl.